Miért éppen ide? Avagy így kezdődött a grúziai kalandunk

Van az úgy, hogy hónapok óta tervezel egy utat, aztán a valóság közbeszól. Mi épp Jordániába készültünk, amikor a közel-keleti háborús helyzet miatt a Wizz Air egy tollvonással törölte a járatunkat. Ott álltunk repjegy és terv nélkül, de az utazhatnék nem múlt el. Grúzia már évek óta szerepelt a bakancslistámon, úgyhogy nem sokat teketóriáztunk, gyors újratervezés után átfoglaltuk a jegyeket a kaukázusi járatra.

A budapesti indulás eleve csúszott egy órát, így végül helyi idő szerint hajnali fél ötkor landoltunk Kutaiszi betonján.

Amint átjutottunk az ellenőrzésen, első küldetésünk a netes jelenlét biztosítása volt. A terminálon mindhárom nagy grúz mobilszolgáltató (a Magti, a Silknet és a Cellfie) pultja megtalálható és nyitva van. Mi az interneten olvasottak alapján a Magti mellett döntöttünk, mert állítólag annak van a legjobb lefedettsége. Egy 7 napos, korlátlan netes csomagért 30 GEL-t (grúz larit) fizettünk, és a pultnál a srác kérésre azonnal bele is pattintotta a SIM kártyát a telefonunkba.

A reptéren három pénzváltó is üzemel. Az árfolyamok teljesen korrektek, bár ha nagyon spórolni akartok, a városban találni egy hajszállal jobbat. Mi viszont inkább a készpénzfelvételt választottuk. A legtöbb bankautomata a reptéren 5 és 15 GEL közötti tranzakciós költséget számol fel. Kis vadászat után viszont rábukkantunk a Cartu Bank automatájára, ami teljesen díjmentesen adott ki pénzt a Revolut kártyámról.

Amint az ember kilép a tranzitból az előcsarnokba – vagy pláne, ha kiteszi a lábát a repülőtér épületéből –, azonnal megrohanja a taxis hiénák hada. Mindenki a „legjobb ajánlatot” adja, de ha nem akarsz feleslegesen alkudozni és idegeskedni, határozottan utasítsd el őket.

Mi a már jól bevált Bolt alkalmazást használtuk. Nagy könnyebbség, hogy a kártyám eleve hozzá van rendelve az apphoz, így a költségek teljesen kiszámíthatók, az ár fix, és egyáltalán nem kell a készpénzzel vagy a borravalóval bíbelődni.

Van viszont egy trükk a reptéri boltozással kapcsolatban. Amikor a gép landol, és egyszerre több száz ember tódul ki a kapukon, a hirtelen megugrott kereslet miatt a Bolt algoritmusa azonnal megemeli az árakat – ezt az app egyébként nem is titkolja, jelzi a dinamikus árazást. Ha nem akarsz feleslegesen többet fizetni, ne siess! Intézd el szépen nyugodtan a SIM-kártyát, válts pénzt, vagy vedd fel automatából, és várd meg, amíg a tömeg nagy része elszivárog.

A kocsink – mint egyébként az út során szinte mindig – 5 percen belül ott is volt. Bepakoltuk a csomagokat, és már indultunk is a szállásunkra.

Míg az utazók többsége Kutaiszi belvárosában foglal szállást az első éjszakára, mi tettünk egy csavart a dologba, és a bő 25 kilométerre fekvő Tskaltubót választottuk.

A taxisunk pontosan a szállodánk, a Legends Tskaltubo Spa Resort bejárata előtt tett le minket. Ezért a 25 kilométeres fuvarért mindössze 33 larit (nem, egészen 4000 forintot) fizettünk. Ez azt jelenti, hogy fejenként nagyjából egy ezresből megúsztuk a háztól házig szállítást, ami otthoni árakhoz szokva elképesztően olcsó.

Miután sikeresen bejelentkeztünk a recepción, elindultunk, hogy megkeressük a szobánkat. Mondani sem kell, egy szovjet luxuslabirintusban ez sokkal nagyobb kihívásnak bizonyult, mint elsőre hittük. Félhomályos és ebben az időpontban még teljesen kihalt folyosókon bolyongtunk. A hatalmas belmagasság, a monumentális terek és a végtelen folyosók miatt az egésznek volt egy furcsa, kissé kísérteties hangulata. Miután többször is sikerült teljesen eltévednünk és zsákutcába futnunk a labirintusszerű épületben, végül mégiscsak rábukkantunk a szobánkra.

Ekkor már reggel 6 órára járt az idő és közel 22 órája voltunk ébren, ezért úgy döntöttünk, hogy a felfedezést későbbre hagyjuk, és ledőlünk szundítani egy pár órát reggeli előtt.

Sztálin nyomában és Tskaltubó felfedezése

A bőséges reggeli után, a kinti időjárás gyorsan keresztülhúzta a szabadtéri terveinket, konkrétan ömlött az eső. Nem estünk kétségbe, elvégre egy olyan épületben laktunk, aminek minden szegletéből árad a történelem. A recepciónál megkérdeztük, hogy megmutatnák-e nekünk a hotel zárt, történelmi részeit, különös tekintettel Sztálin egykori itt tartózkodásaira.

Hamarosan megjelent egy papó, zsebében egy hatalmas, csörgő kulcscsomóval, és intett, hogy kövessük. Olyan ajtók nyíltak ki előttünk, amik a hétköznapi vendégek előtt zárva maradnak.

Az első állomásunk a szanatórium egykori kávézója volt, amit mára egyfajta házi múzeummá alakítottak át. Tele volt a hidegháborús és szovjet korszak relikviáival. Régi, nehéz tekerős telefonok, Cirill betűs írógépek, katonai egyenruhák, kitüntetések és megsárgult dokumentumok sorakoztak a helyiségben.

Innen a hatalmas színházterembe vezetett az utunk. Ahogy beléptünk a félhomályos terembe, kísérőnk felkapcsolta a villanyt, és a fejünk felett felragyogott egy gigantikus, másfél tonnás kristálycsillár. Furcsa volt belegondolni, hogy ebben a teremben egykor a Vörös Hadsereg tábornokai és a szovjet elit tagjai ültek a zártkörű vetítéseken és politikai eligazításokon.

A túra csúcspontja viszont ezután következett. Átsétáltunk az épületkomplexum azon szárnyába, ahol a Sztálinnak fenntartott külön lakosztály található. Megnézhettük a puritán, mégis tekintélyt parancsoló dolgozószobát, a hálót, és az eredeti állapotában megőrzött fürdőszobát is. Furcsa, bizsergető érzés volt pont azokban a szobákban sétálni, ahol a történelem egyik legmeghatározóbb diktátora pihentette a lábát a tskaltubói gyógyvizes kezelések között.

A hotel vendégeinek a látogatás ingyenes, de külsősöknek is van lehetősége látogatást kérni, melynek díja 25 lari fejenként.

A szovjet luxustól az urbex-paradicsomig

Szerencsére délutánra elállt az eső, így nyakunkba vettük a várost. Tskaltubo nem egy klasszikus üdülőhely. A szovjet időkben a birodalom egyik legfelkapottabb gyógyüdülője volt. Moszkvából közvetlen vonatok hozták ide a megfáradt munkásokat, pártvezetőket és a katonai elitet, hogy a híres, radonban gazdag vízben kúráltassák magukat. A hatalmas központi park köré vagy két tucat monumentális, palotaszerű szanatóriumot építettek – köztük a mi szállodánkat is. Évente százezrek fordultak meg itt, tombolt a luxus és a szocialista realizmus építészeti pompája.

Aztán a Szovjetunió összeomlásával a finanszírozás megszűnt, a vendégek elmaradtak, és a csodás paloták az enyészeté lettek. A helyzetet tovább bonyolította a 90-es évek eleji abháziai háború. A harcok elől menekülők ezreit szállásolták el ezekben az elhagyatott, fűtetlen szanatóriumokban. Sokan évtizedekig, egészen a közelmúltig itt éltek a málló vakolatú, egykori luxuslakosztályokban.

Mára ezeknek az épületeknek a nagy része teljesen kiürült, és a hely az urbexesek és fotósok globális mekkájává vált. Ahogy a hatalmas parkban sétálsz, lépten-nyomon gigantikus, omladozó épületmonstrumokba botlasz, amiket lassan teljesen visszahódít a természet. A betört ablakokon benőnek a fák, a márványlépcsőket belepi a moha, a grandiózus oszlopcsarnokok falairól pedig mállik a festék. Hihetetlenül fotogén és egyben hátborzongató az egész.

A diktátor medencéjétől a menekültek lakta szanatóriumokig

A parkban sétálva szép lassan sorra vettük a leghíresebb helyszíneket. Kívülről megnéztük a 2-es és a 6-os számú fürdőt – ez utóbbi volt Sztálin személyes kedvence, ahol egy teljesen privát, neki fenntartott medence is épült. Ma ezek a fürdők részben felújítva működnek. Ha valaki szeretné átélni a retro wellness-élményt, egy gyors orvosi vizsgálat után 50-60 lariért befizethet egy 20 perces radonos kádfürdőre. Mi ezt végül kihagytuk.

Átsétáltunk a teljesen felhagyott, kör alakú 8-as fürdőhöz, aminek a beszakadt kupoláján keresztül ma már a fák törnek az ég felé – elképesztően látványos hely. Innen egy olyan szanatórium felé vettük az irányt, amely a mai napig élő mementója a közelmúlt történelmének. Ebben az épületben ugyanis még mindig élnek az abháziai háború elől menekült családok. Látni a monumentális, omladozó szovjet oszlopok között száradó ruhákat, a lakásokká alakított egykori szobákat egyszerre volt szívszorító és végtelenül valóságos élmény. Ezen kívül persze számtalan teljesen üres, szabadon bejárható szanatóriumot találhatnak itt az urbex rajongói.

Hűséges testőrök vagy félelmetes falka?

A séta során nem maradtunk egyedül. Alighogy elindultunk, helyi kóbor kutyák szegődtek mellénk. Először csak egy, aztán kettő, a végén pedig már egy komplett, 7 fős falka kísért minket lépésről lépésre, mint valami önkéntes testőrség. Grúziában a kóbor kutyák szinte a kultúra részei – a legtöbbjük fülében ott a biléta, ami jelzi, hogy oltva és ivartalanítva vannak, és az emberrel szemben elképesztően békések.

Ugyanakkor, aki tart a kutyáktól, annak ez a kíséret azért tartogathat meleg pillanatokat. Bár velünk végtelenül kedvesek voltak, amint elhaladt mellettünk egy autó, a falka azonnal vadul ugatva vetette magát a kerekek után. Az igazi akciófilmbe illő jelenetek viszont akkor jöttek, amikor a mi „saját” kutyáinkkal átléptük egy másik kutyakolónia felségterületét. Ilyenkor menetrendszerűen jött az acsarkodás, a területvédő ugatás és a feszült farkasszemnézés a két tábor között.

Fejesugrás a grúz gasztronómiába

Még rengeteg látnivaló és felfedezésre váró épület maradt volna Tskaltubóban, de az időjárás közbeszólt. Az eső újult erővel rákezdett, így behúzódtunk a stílusosan csak Khinkali House névre hallgató helyi étterembe. Ha már így alakult, úgy döntöttünk, nem finomkodunk, és itt az ideje fejest ugrani a híres grúz gasztronómiába.

Telepakoltuk az asztalt a helyi különlegességekkel, és jöhetett az ízorgia. Amikor a végén kihozták a számlát, alig hittünk a szemünknek. Egy hatalmas, 9 tételből álló kiadós kajálásért – amiben a helyi ételek mellett benne voltak a sörök és az üdítők is – borravalóval együtt mindössze szűk 12 000 forintnyi larit fizettünk. Ez európai, de még az otthoni árakhoz képest is elképesztően baráti egy olyan lakomáért, ami után alig bírtunk felállni az asztaltól.

Vacsora után visszatértünk a hotelbe. Az ágyba rogyva volt mit átgondolni. Alig egy napja voltunk Grúziában, de máris rengeteget láttunk.

Batumi és a tenger

A privát transzfer „luxusa”

A második napunkon sajnos pont ugyanolyan időre ébredtünk, mint amilyenben az előzőt hagytuk. Kint szürkeség fogadott minket és makacsul esett az eső. Mivel a tervünk az volt, hogy átvágunk a fekete-tengeri régióba, a kiadós reggeli után nyitottuk is a jól bevált Bolt appot, és rendeltünk egy kocsit – egyenesen Batumiba.

Adódik a kérdés, hogy miért pont taxival vágtunk neki egy 130 kilométeres távnak? Megtehettük volna, hogy visszataxizunk a kutaiszi reptérre, onnan vonatra szállunk Batumi felé, de ez hatalmas időveszteség lett volna. Ráadásul az első batumii célpontunk a várostól északra fekvő Botanikus kert volt, így a vasútállomásról még külön ki kellett volna keverednünk oda. A Bolt viszont háztól házig vitt minket. Mivel négyen utaztunk, a végén konkrétan olcsóbban jöttünk ki fejenként, mintha elkezdünk tömegközlekedéssel szerencsétlenkedni az esőben.

Az út nagyjából két és fél óráig tartott, és tartogatott egy egészen szürreális fordulatot. A sofőrünk egy félreértés miatt az út első felében meg volt győződve arról, hogy németek vagyunk (Pedig egyikünk sem az a kimondott Jürgen típus). Amikor valahogy tisztáztuk a helyzetet, és kiböktük, hogy Magyarországról jöttünk, olyasmi történt, amire a legkevésbé sem számítottam. A sofőr komolyan ránk nézett a tükörben, és tört angolsággal, illetve orosszal keverve kijelentette: „Orbán not good, Madzsar tózse (szintén oroszul) not good.”

Köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől. Hogy a fenébe tud egy grúz kisvárosi taxisofőr a magyar aktuálpolitikáról, és még véleménye is van róla? Sajnos a mélyebb geopolitikai elemzés elmaradt, mert mint a legtöbb grúz Bolt-sofőr, ő is szinte csak grúzul beszélt, így a nyelvi korlátok miatt a részleteket már jótékony homály fedte az út hátralévő részében.

Amikor megérkeztünk a Botanikus kert bejáratához, a végösszeg 135 lari (bő 15 600 forint) lett. Négyfelé osztva ez szinte vicces összeg egy ekkora távolságért.

Szubtrópusi dzsungel, avagy a batumii Botanikus Kert

Az eső Batumiban sem tágított, így esőkabátokba öltözve, esernyőkkel felszerelkezve indultunk a pénztár felé. A belépő fejenként 25 lari volt. Jó hír a hátizsákos utazóknak, hogy a pénztárnál (bár korlátozott számban) ott lehet hagyni a csomagokat.

Ez nem egy sima városi park, hanem a világ egyik legnagyobb és legváltozatosabb botanikus kertje. A Fekete-tenger meredek partfalára épült, több mint 100 hektáron terül el, és egészen elképesztő módon 9 különböző földrajzi zóna (köztük a himalájai, ausztrál, dél-amerikai és mediterrán) növényvilágát mutatja be. Ha valaki szereti az extremitást, még egy drótkötélpálya (zipline) is üzemel a területén, amivel a lombok felett lehet száguldani.

Sajnos az időszűke és a szakadó eső miatt mi nagyjából csak az egyharmadát tudtuk bejárni ennek a hatalmas zöld oázisnak. De így is lenyűgöző volt.

Keresd a tűt a 21 ezres szénakazalban – Érkezés a szállásra

A botanikus kerti börig ázást követően ismét taxiba szálltunk, és megcéloztuk a szállásunkat, ami a Panorama Orbi City Aparthotelben volt. Aki még nem járt Batumiban, annak nehéz elképzelnie ezt a helyet. Ez a város Grúzia Las Vegasa, a tengerpartot pedig gigantikus, modern felhőkarcolók uralják. Na, az Orbi City pontosan ilyen.

Bementünk az egyik monumentális, 51 emeletes épület recepciójára, és magabiztosan mutattuk a Booking-os foglalásunkat. A recepciós srác unottan ránézett, majd közölte, hogy fogalma sincs hova kell mennünk, hívjuk fel a foglaláson lévő telefonszámon a tulajt. Azt sem tudta megmondani, hogy az öt hatalmas felhőkarcoló közül egyáltalán melyik épületben van a szobánk. Nem hibáztatom. Gyors fejszámolásom szerint az egész komplexumban alsó hangon vagy 21 ezer különálló apartman található.

Nem volt mit tenni, tárcsáztuk a tulajdonost, aki elmondta, hogy menjünk az „A” épületbe, azon belül is a 10. emelet 52-es szobájába, mert ott van egy iroda, és ott kapjuk meg a szobakártyákat. Innentől kezdve már minden zökkenőmentesen ment.

A 39. emeleten kaptunk egy jól felszerelt, modern, kétágyas, erkélyes apartmant, ahonnan csodás panoráma nyílt közvetlenül a Fekete-tengerre. És most kapaszkodjatok meg! Ez a luxus panorámás apartman két főre, egy éjszakára mindössze 6000 forintba került. Igen, jól olvasod, hatezer forint!

Tipp: Ha te is ezen a szálláson foglalnál helyet, előző nap mindenképpen vedd fel a kapcsolatot a tulajjal, hogy melyik blokkban és hol tudod átvenni a kulcsokat. Még itthon töltsd le a WhatsApp alkalmazást, hogy ha mégis telefonálni kell, ne horribilis roaming díjat számoljon a szolgáltatód.

Batumi, a Kaukázus mini-Las Vegasa

Miután kiélveztük a 39. emeleti kilátást, újra taxiba pattantunk, és elvitettük magunkat a tengerparti promenád túlsó végére, hogy onnan sétáljunk vissza. Szerencsére ekkorra már az eső is elállt.

A tengerparti sávot ultramodern, sokszor egészen futurisztikus vagy meghökkentő alakú felhőkarcolók, luxusszállodák és kaszinók uralják. Itt minden a csillogásról, a pörgésről és a turisták szórakoztatásáról szól.

Ez az éles különbség nem a véletlen műve, Batuminak ugyanis különleges státusza van. Ez a város az Adzsár Autonóm Köztársaság fővárosa. Bár teljes mértékben Grúzia része, saját kormánya, parlamentje és bizonyos fokú gazdasági-közigazgatási függetlensége van. Ez az autonómia – és a török határ közelsége – tette lehetővé, hogy az elmúlt évtizedekben elképesztő mennyiségű külföldi tőke áramoljon ide. A helyi vezetés gyakorlatilag szabad kezet kapott, hogy egy csillogó, modern metropoliszt és szerencsejáték-központot húzzon fel a pálmafás tengerpartra.

A tengerparti pálmafás promenád

Ahogy elindultunk visszafelé a promenádon, egymás után bukkantak fel Batumi leginkább fotózott jelképei.

• Ali és Nino szobor: Ez a monumentális, fémből készült mozgó mechanikus szobor egy azeri muszlim fiú és egy grúz keresztény lány tragikus szerelmi történetét meséli el. A két alak lassan forogva közelít egymáshoz, végül teljesen egymásba olvadnak és áthaladnak a másikon, hogy aztán újra elváljanak.
• Ábécé-torony (Alphabet Tower): Egy 130 méter magas, DNS-spirált formázó fémszerkezet. A különlegessége, hogy a spirálvonalra a teljesen egyedi grúz ábécé 33 betűjét rögzítették. A tetején egy hatalmas üveggömb található, benne kilátóval és étteremmel.
• Az óriáskerék: Közvetlenül a torony mellett áll a klasszikus tengerparti óriáskerék, amire 15 GEL-ért lehet jegyet váltani (mi ezt most kihagytuk).
• Batumi Tower: Ebbe a felhőkarcolóba – egészen szürreális módon – nagyjából 100 méteres magasságban, mint egy faliórát, beépítettek egy valódi, működő, miniatűr óriáskereket néhány kabinnal.
• Kalózhajós minikörút: A mólók mellett horgonyzó, giccses, de hangulatos kalózhajókra lépten-nyomon hívogatják a turistákat. Mindössze 20 lariért (kevesebb mint 2500 forintért) kínálnak egy félórás kört a tengeren, ráadásul ebben az árban még egy ital is benne foglaltatik, ami kifejezetten baráti ajánlat a naplemente környékén.

Gaudi-hangulat és a felhőkarcolók fényjátéka

A látványosságok után elindultunk visszafelé a tengerparti promenádon. A sétány önmagában is megér egy misét, pálmafák szegélyezik, modern és klasszikus szobrok váltják egymást, és fantasztikus a hangulata.

Útközben belebotlottunk egy egészen különleges, rejtett kincsbe, a batumii Mozaik Kávézóba. Ez az organikus formájú, tengeri állatokra és hullámokra emlékeztető építmény tele van színes mozaikokkal, és az embernek azonnal az az érzése támad, mintha a barcelonai Güell parkban sétálna. Mivel szezonon kívül jártunk itt, a kávézó még zárva volt, de fotótémának így is zseniális.

A hotelünk melletti tónál található a város zenélő szökőkútja, ahol este 9 óra körül egy bő félórás, látványos zenei- és fényshow veszi kezdetét. Ahogy a vízsugarak a zene ütemére táncolnak a sötétben, miközben a háttérben a hatalmas, kivilágított felhőkarcolók fényei tükröződnek a víz felszínén, az egészen elképesztő látvány.

Ezzel a csodálatos fényshow-val zártuk a napot, ismét rengeteg élménnyel gazdagodva.

Irány a főváros

A harmadik napon korán keltünk, ugyanis a reggel 8 órás vonattal indultunk tovább a fővárosba, Tbiliszibe.

Tipp: A jegyeket érdemes már jó előre, legalább 1,5–2 héttel az utazás előtt lefoglalni. A Batumi–Tbiliszi vonal elképesztően népszerű, és a jegyek pillanatok alatt elfogynak. A foglalást online a Georgian Railway hivatalos oldalán, vagy a kényelmesebb tkt.ge jegyértékesítő platformon tudjátok intézni. Az oldalak néha hajlamosak makacskodni, hibaüzenetet dobni, de ne adjátok fel, némi kitartással sikerülni fog. A vásárláshoz mindenképp készítsétek elő az útleveleket vagy a személyi igazolványokat, mert a jegyek névre szólnak.

Maga a felszállás a batumii vasútállomáson finoman szólva is furcsa, amolyan igazi poszt-szovjet rituálé. Ne olyan rendszert képzeljetek el, mint itthon, hogy felszállsz, aztán majd jön a kalauz. Itt minden egyes vagon ajtajánál katonás fegyelemmel áll egy-egy egyenruhás vasutas.

Szépen meg kell keresned azt a kocsit, ahová a jegyed szól, és ott be kell mutatnod a jegyet, plusz az útlevelet vagy a személyit is. Hogy a kalauznak miért kell már a peronon ellenőriznie a személyazonosságodat egy belföldi vonathoz, az rejtély.

Miután átmentünk a csekkoláson, elfoglaltuk a helyünket a meglepően modern, kényelmes, emeletes Stadler vonaton. Egy 5 órás, utazás várt ránk, miközben a vonat elhagyta a tengerpartot, és elindult a hegyek és a szárazabb belső vidékek felé. Az út 36 GEL-be került fejenként.

Délután egy óra körül futott be a vonatunk Tbiliszi központi pályaudvarára (Tbilisi Central). Amint kiléptünk a peronról, azonnal ugyanaz a forgatókönyv fogadott minket, mint a kutaiszi reptéren. Utasok százai árasztották el a kijáratokat, a taxisok hangosan kínálták a fuvarokat, a Bolt alkalmazást megnyitva pedig azonnal az arcunkba ugrottak a dinamikus árazás miatt megugrott tarifák. Eszünk ágában sem volt azonnal kocsiba szállni, inkább úgy döntöttünk, hogy hagyjuk lecsengeni a rohamot, és körülnézünk magán a pályaudvaron.

Az épület nem egy sima vasútállomás, hanem egy többszintes, nyüzsgő bevásárlóközpont. A legizgalmasabb része az alagsorban, illetve a földszint egy eldugottabb szárnyában található. Itt működik Tbiliszi híres Aranypiaca (Gold Market).

Ez egy hatalmas, labirintusszerű csarnok, ahol szó szerint egymást érik a kis pultok – állítólag közel 300 stand zsúfolódik össze ezen a helyen. A vitrinek roskadoznak a sárga és vörös árnyalatú arany ékszerektől, gyűrűktől, fülbevalóktól, drágakövektől és antik ezüst tárgyaktól. Még ha az ember nem is akar venni semmit, látványnak és kulturális élménynek is beillik.

Mire kibámészkodtuk magunkat, eltelt vagy bő fél óra. A tömeg elszivárgott, a Bolt árai visszaestek a normál, baráti szintre, úgyhogy nyugodtan megrendeltük a kocsinkat.

Szlalom a tbiliszi sikátorokban és hidegzuhany a Bookingon

A taxink megérkezett, sofőrünk minden egyes lariért megdolgozott, a szállásunk ugyanis a hangulatos nevű Family Hotel Kolorit Old Tbilisi volt, ami – mint ahogy a nevéből már sejthető – az óváros szívében, fent a hegyoldalban bújt meg.

A tbiliszi óváros ezen része nem a tágas sugárutakról híres. A sofőr elképesztő centizésekkel lavírozott a meredek, macskaköves, hajtűkanyarokkal teli szűk sikátorokban.

Épp hogy fellélegeztünk volna, amikor ránéztem a telefonomra, és jött az igazi hidegzuhany. Egy üzenet várt a Booking alkalmazásban a másnapi szállásunktól. Közölték, hogy sajnálják, de mégsem tudnak minket fogadni, és legyek szíves én lemondani a foglalást. Mondanom sem kell, ezt finoman szólva sem tartottam korrektnek. Ott álltunk egy idegen városban, és ahelyett, hogy indultunk volna várost nézni, görnyedtünk a telefon felett. Jó egy óránk ment el azzal az idegőrlő játékkal, hogy az utolsó pillanatban egy olyan új helyet találjunk, ami árban és elhelyezkedésben is megfelelt az igényeinknek. Végül a kitartásunkat siker koronázta, találtunk egy megfelelő alternatívát.

Tbiliszi sűrűje

Délután 4 óra körül végre magunk mögött hagytuk a szállást, és nyakunkba vettük a várost. Elsőként a híres Száraz híd (Dry Bridge Market) felé vettük az irányt. Ez nem egy sima piac, hanem egy hatalmas, szabadtéri időutazás. A Szovjetunió összeomlása után a nélkülöző helyiek ide hordták ki a személyes tárgyaikat, hogy pénzzé tegyék őket, mára pedig a gyűjtők mekkája lett. Találsz itt régi fényképezőgépeket, kitüntetéseket, Lenin-mellszobrokat, antik tőröket és kézzel csomózott szőnyegeket.

Tipp: A piac hivatalosan minden nap kb. reggel 10-től este 5-ig tart nyitva, de a hétvégi napokon van az igazi dömping, akkor sokkal több az árus.

Innen hangulatos utcákon át sétáltunk el a Gabriadze óratoronyhoz. Ez a szürreális, mesebeli, szándékosan ferde torony olyan, mintha egy földrengés után félig összedőlt volna, és csak egy vasgerenda tartaná. Rezo Gabriadze, a híres grúz bábművész építette a mellette lévő bábszínházhoz, és csupa bontott, történelmi épületelemből legózta össze. Érdemes jól időzíteni, mivel minden egész órában kinyílik a tornyon egy kis ablak, és kijön egy szárnyas angyal, hogy egy kalapáccsal megkongassa a harangot.

Következett a futurisztikus Béke hídja, amely dizájnjával éles kontrasztot alkot az óváros patinájával. A híd az új és a régi Tbiliszit köti össze a Kura (helyi nevén Mtkvari) folyó felett. Amint rálépsz a hídra, azonnal megrohannak a helyi arcok, akik 20 GEL-ért kínálnak egy félórás motoros hajókázást a folyón – ha van időtök próbáljátok ki.

Libegővel a Grúzia Anyja szoborhoz és a Mtatsminda vidámpark

A híd túloldalán lévő Rike Parkból indul egy libegő, ami felvisz a Sololaki-hegy tetejére. A jegy mindössze 3 GEL fejenként és irányonként, de kell váltani hozzá egy 2 GEL-es műanyag kártyát is (Ezt többen is használhatjátok). Fentről csodás panoráma nyílik a városra.

Fent magasodik a monumentális, 20 méter magas Grúzia Anyja (Kartlis Deda) szobor. A grúz nemzeti karakter tökéletes szimbóluma a bal kezében egy tál bort tart a barátoknak, a jobb kezében pedig egy kardot az ellenségeknek.

Miután kifotóztuk magunkat (nem igazán van hely elölről fotózni), taxit hívtunk, és átvitettük magunkat a Funicular (Sikló) alsó állomására (Daniel Chonqadze St 22). A sikló (12 GEL/fő/irány, plusz egy újabb 2 GEL-es kártya, szintén megosztható) egy meredek pályán húz fel a Mtatsminda-hegy tetejére.

Fent egy hatalmas, nyüzsgő vidámpark fogadott minket. Van itt óriáskerék, dodzsem, hullámvasút, sőt még vizes rönkcsúszda és kísértetház is, na meg a klasszikus búcsús, „átverős” játékok pl. céllövölde, mágneses horgászat és karikadobálás.

Tipp: A játékokra nem lehet készpénzzel jegyet venni. A lenti siklónál kapott kártyára kell pénzt feltölteni a fenti pénztárban.

Mi végül nem ültünk fel semmire, jobban vonzott minket a lazítás. Beültünk egy bárba, kértünk egy-egy hideg sört, mellé pedig megkóstoltuk a helyi töményet, a törkölypálinkához hasonló csacsát.

Közben teljesen besötétedett, és a lábunk alatt elterülő Tbiliszi aranybarna fényekben úszó tengerként ragyogott. Miután alaposan kigyönyörködtük magunkat a kivilágított fővárosban, a siklóval jöttünk le a hegyről, majd egy laza, 800 méteres sétával visszagyalogoltunk a szállásunkra. Sűrű, de szuper nap volt.

Kaukázusi vendégszeretet, kénes gőzök és egy rejtett vízesés a belvárosban

A negyedik napunk egy olyan gasztronómiai élménnyel indult, ami tökéletesen példázza a híres grúz vendégszeretetet. Amikor lementünk reggelizni a hotelben, egy elképesztően bőséges, roskadásig pakolt asztal várt minket – és ez még csak a kezdet volt. Miközben ettünk, a házigazdák folyamatosan hordták ki a konyhából a finomabbnál finomabb, hideg és meleg, házias ételeket. Gyakorlatilag egy komplett lakomát csaptak nekünk korán reggel, ráadásul igazi grúz szokás szerint indításként még egy kis hazai csacsával (helyi törkölypálinkával) is megkínáltak.

Mivel este már az új helyünkre készültünk, napközben viszont nyakunkba akartuk venni a várost, meg kellett oldanunk a csomagok kérdését. Eltaxiztunk hát a központi buszpályaudvarral szemben lévő Tbilisi Check In Hotelhez. Itt a recepción fejenként 10 lariért ott tudtuk hagyni a hátizsákjainkat.

A kénes fürdők birodalma és a Royal Baths

A belvárosba érve egyenesen Tbiliszi bölcsőjéhez, az ikonikus Abanotubani negyedbe, azaz a kénes fürdőkhöz vitettük magunkat. A legenda szerint maga a város is ezeknek a forrásoknak köszönheti a létezését. Az 5. században Vahtang Gorgasali király vadászat közben talált rá a meleg vizes forrásokra, és annyira lenyűgözték, hogy elrendelte, itt építsék fel az új fővárost (a Tbiliszi név maga is azt jelenti „meleg hely”).

A negyed látványa teljesen egyedülálló. A földből vörös téglás, keleties stílusú kupolák bukkannak elő – ezek valójában a földalatti fürdők szellőzői és tetőszerkezetei. Bár mi magunk most nem próbáltuk ki a fürdőzést, a környéket bejárni is élmény volt. Sétáltunk a leghíresebbek körül, mint a mecsetre emlékeztető, kék mozaikos Orbeliani, és a patinás Royal Baths, ahol egykor a grúz nemesség és olyan hírességek is megfordultak, mint Puskin vagy Dumas.

Leghvtakhevi-kanyon és a rejtett vízesés

Közvetlenül a fürdők mögött egy egészen szürreális természeti csoda rejtőzik. Ahogy elindultunk a házak mögött, hirtelen egy mély, sziklás szurdokban, a Leghvtakhevi-kanyonban találtuk magunkat (a név egyébként füge-szurdokot jelent, az egykor itt burjánzó fügefák után).

A kanyon mélyén egy kis patak folyik, ami mellett jól kiépített fapallókon és sétányokon lehet végighaladni. Ahogy követtük a pallókat a sziklák árnyékában, utunk során két fémhidat is kereszteztünk, a Bridge of Love 1. és 2-t. Ezek a hidak roskadásig vannak aggatva a szerelmesek által otthagyott lakatokkal, a róluk nyíló kilátás pedig zseniális a sziklafalakra épült, színes, grúz fafaragásos erkélyű házakra.

Tipp: Ha ti is szeretnétek lakatolni, akkor vigyetek magatokkal, mert a híd környékén tevékenykedő dealer 30 larit kér darabjáért, az ajándékboltban pedig 50 larit is elkérnek egy gagyi szív alakú lakatért.

Végigmentünk a pallókon egészen a kanyon legvégéig, ahol az igazi jutalom várt ránk, egy fantasztikus 22 méter magas természetes vízesés.

Búcsú Tbiliszitől

A vízesés hűvöse után visszatértünk a nyüzsgésbe, és még egy utolsó sétát tettünk a környéken. Az óváros ezen része tele van apró, hangulatos ajándékboltokkal, ahol a helyi kézműves termékektől kezdve a grúz édességig, a churchkheláig (diófüzér szőlőmustban) minden kapható, a levegőt pedig a kis kávézókból áradó friss kávéillat lengi be.

Innen a közeli Európa tér felé vettük az irányt, majd felsétáltunk a Kura folyó feletti meredek sziklaszirten büszkén magasodó Metekhi-templomhoz. Ez Tbiliszi egyik legősibb és legfontosabb történelmi helyszíne. A szikla tetején, közvetlenül a templom mellett áll Vahtang Gorgasali király monumentális lovasszobra, aki – ahogy a kénes fürdőknél már említettem – megalapította a várost. A templomkertből nyíló panoráma egyszerűen verhetetlen. Tökéletesen rá lehet látni innen az óváros színes erkélyeire, a folyóra és a felettünk magasodó Narikala erőd falaira. Méltó búcsúképe volt ez a fővárosnak.

Délután elérkezett az idő az indulásra. Visszamentünk a hátizsákjainkért, majd átmentünk a szemben lévő központi buszállomásra.

A Grúzián belüli utazáshoz sokan a helyi iránytaxikat, a kiszámíthatatlan és sokszor elég kaotikus marsrutkákat választják, de mi inkább a biztosabb és kényelmesebb megoldás mellett döntöttünk, a CityBus járatára vettünk jegyet. A buszunk menetrend szerint, pontban délután 4 órakor gördült ki az állomásról. Egy eseménytelen, kényelmes, nagyjából 3 órás zötykölődés várt ránk a grúz tájakon át, mire az esti órákban Kutaiszibe értünk.

Tipp: A buszra jegyet előre is tudsz vásárolni a citybus.ge oldalon. A jegy ára 30 GEL volt.

Kutaiszi kontrasztok

A CityBus pontban a kutaiszi Youth Park (Ifjúsági park) mellett tett le minket. Természetesen az eső menetrendszerűen ismét eleredt, amint földet ért a lábunk. Nem sokat teketóriáztunk, rendeltünk egy taxit, és megcéloztuk az új, tbiliszi gyorskereséssel lefoglalt szállásunkat, ami a belvárosi 35 Paliashvili volt.

Amikor a taxi kitett minket a címen, és beléptünk az épületbe, hirtelen egy igazi kaukázusi időutazás közepén találtuk magunkat – és nem feltétlenül a romantikus fajtából. A bejáratot egy masszív, nehéz vasajtó védte, ami mögött egy finoman szólva is lepusztult, sötét lépcsőház tátongott. Hogy fokozzuk az izgalmakat, néhány szinten egyáltalán nem működött a világítás, így a telefonjaink vakujával pásztázva, sötétben tapogatózva botorkáltunk fel a csomagjainkkal. Az első benyomások alapján nem sok jóval kecsegtetett a hely.

Aztán kinyitottuk az apartman ajtaját, és jött a megkönnyebbülés. Odabent egy teljesen rendezett, tiszta és minden szempontból rendben lévő lakás fogadott minket. Ekkor jót mosolyogtunk, mert eszünkbe jutott az örményországi utunk. Jerevánban, a híres Cascade (Kaszkád) tövében lévő szállásunkon pontosan ugyanezt a forgatókönyvet éltük át. Ott is egy ijesztő, leharcolt lépcsőházból léptünk be egy egyébként pompás, minden igényt kielégítő lakásba. Úgy látszik, ez a fajta éles kontraszt – a kívülről romos vagy elhanyagolt, belülről viszont tiptop épületek – egy igazi kaukázusi védjegy, amit utazóként meg kell szokni.

Mivel kint még mindig vígasztalanul zuhogott, senkinek sem volt kedve az ismeretlen utcákon autentikus grúz éttermek után vadászni a sötétben, úgyhogy a legegyszerűbb és leggyorsabb utat választottuk. Átsétáltunk a szomszédos főtérre, és a helyi McDonald’s-ban toltunk egy gyors vacsorát.

Természeti csodák Kutaiszi környén

Erre a napra egy szervezett GetYourGuide-os túrára fizettünk be, ami a legjobb döntésnek bizonyult. Buszunk a szállásunktól alig 100 méterre lévő főtérről indult – ezért is volt fontos számunkra a szállás elhelyezkedése. Az időjárás persze hozta a formáját, az eső megint szakadatlanul esett.

A nap folyamán a helyi idegenvezető gondoskodott arról, hogy egy percet se unatkozzunk. Rendkívül érdekes dolgokat mesélt Grúziáról. Kiderült például, hogy otthon, a kis hegyi falujában van egy saját medvéje. Nem valami plüssmaci, hanem egy igazi hús-vér vadállat. Mutatott videókat is a telefonján, ahogy a kertben játszik a „macival” és a kutyájával – hát, nem mindennapi házi kedvenc az biztos.

Aztán beszélt a grúz gazdaságról és kultúráról is. Meglepő módon Grúziának nincs se földgáza, se kőolaja, ezeket Azerbajdzsánból és Oroszországból importálják (ezek után még rejtélyesebb, hogy a taxi hogy tud ilyen filléres áron működni). Az országban 5 különböző nyelvet beszélnek (például a svanit vagy a megrelt), amiknek semmi közük egymáshoz, és a beszélők meg sem értik egymást. Az iskolákban persze a grúz az egységes államnyelv, így ez köti össze a népet.

Martvili-kanyon

A túra első állomása a mesebeli Martvili-kanyon volt (belépő: 40 GEL). Itt láttuk a sok eső egyetlen hasznát. A folyó elképesztő erővel hömpölygött, és a vízesések is óriásiak voltak. Az idegenvezetőnk mondta is, hogy a két nappal azelőtti turisták szinte semmit nem láttak ebből az őserőből, a vízesések most voltak a leggyönyörűbbek. Bár a magas vízállás miatt a kanyonbéli csónakázás biztonsági okokból szünetelt, a buja zöld sziklafalak között dübörgő víztömeg látványa kárpótolt mindenért.

Prométheusz-barlang

Következett a Prométheusz-barlang (belépő: 40 GEL), Grúzia legnagyobb és leglátványosabb barlangrendszere. A legenda szerint a közelben lévő Khvamli-sziklákhoz láncolták Prométheuszt, amikor ellopta a tüzet az istenektől – innen a név. A gigantikus föld alatti járatokban kb. 1,5 kilométeren át sétáltunk a hatalmas cseppkőképződmények között. A cseppkőformációkat színes fényekkel világítják meg, ami az egészen szürreális hangulatot áraszt. A magas vízállás sajnos itt is közbeszólt, így a barlang belső folyóján tervezett kb. 350 méteres csónaktúrát ki kellett hagynunk, de a gyalogos szakasz is bőven megérte az árát.

Okatse-kanyon

Ez volt a nap fénypontja, az abszolút adrenalinbomba (belépő 30 GEL). A látogatóközponttól a kanyon pereméig egy bő 3 kilométeres út vezet (oda-vissza 6 km) – ezt meg lehet tenni gyalog is, de mi inkább fejenként 15 GEL-ért beültünk egy helyi 4×4-es terepjáróba, ami észvesztő tempóban, billegve, rázkódva repített fel minket a kiindulóponthoz.

A kanyonban egy fémből készült, rácsos rámpán és függőhídon kellett végigsétálni, amit közvetlenül a függőleges sziklafal oldalához rögzítettek – nem kevesebb, mint 140 méter magasan a tátongó szakadék felett. Ahogy lépsz, látsz mindent magad alatt a rácson keresztül. Aki kicsit is tériszonyos, annak itt garantáltan kalapálni kezd a szíve, de a fák lombjai felett elterülő panoráma és a mélyben zúgó folyó látványa egyszerűen mindent visz.

Churchkhela-készítés

Ezek után megálltunk egy kis helyi manufaktúrában, hogy megismerkedjünk a grúz gasztronómia édes oldalával. Kipróbálhattuk a churchkhela készítést. Itt egy fonalra felfűzött diósort kellett saját kezűleg mártogatnunk egy sűrű, forró, liszttel sűrített szőlőmust-masszába (a tatara-ba). Az általunk készített édességet ugyan nem vihettük haza – mivel kb. 3 napig száradnia kell-, de a mintaboltban mindenki bevásárolhatott a különböző termékekből.

Medea szanatórium

Hogy a nap végén feltegyük az i-re a pontot, sötétedés előtt még visszatértünk Tskaltubóba, és célba vettük a híres, elhagyatott Medea szanatóriumot.

Ez az épület a szovjet neoklasszicista építészet tiszta gyöngyszeme, a központi, félköríves oszlopcsarnoka pedig egészen lélegzetelállító. Ahogy a málló vakolatú, monumentális oszlopok között jártunk… nos, az egyszerre volt hátborzongató, fenséges és végtelenül melankolikus. Az urbexesek szent grálja ez a hely, tökéletes zárása egy kalandos túrának.

A túra után visszaértünk Kutaiszibe, és mivel ez volt az utolsó esténk, az eső ellenére is tettünk még egy búcsúsétát a városban. Megnéztük a monumentális főtéri Colchis-szökőkutat, amely a környéken talált ókori, arany régészeti leletek felnagyított másolataival van díszítve, majd elsétáltunk a híres Fehér hídhoz. Ez a gyalogoshíd Kutaiszi egyik jelképe, aminek a közepébe anno üveglapokat építettek, hogy látni lehessen alattunk a folyót – bár az igazat megvallva az üvegek mára úgy megkoptak, hogy már nem igazán átlátszóak. A híd korlátján viszont ott ül a híres „Picasso fiú” szobor. A figura egy 1968-as kultikus grúz film karakterére utal. A vagány kisfiú az egyik kezében a saját kalapját tartja, a másikban pedig a gyanútlan járókelőktől csínytevésből ellopottat. A helyi hagyomány szerint kötelező megsimogatni a fejét, mert szerencsét hoz.

Séta közben, teljesen véletlenül bukkantunk rá egy apró, Family Food nevű étkezdére, ahol a pultban friss, meleg, házias ételek sorakoztak, amiket dekára, elvitelre lehetett kérni, ráadásul a sarokban potom áron mindenféle helyi süteményt is kínáltak. Úgy döntöttünk, teszünk egy próbát. Kértem fél kiló krumplipürét, meg nagyjából ugyanennyi sült csirkemájat. A bőséges vacsoráért mindössze kb. 700 forintnyi larit fizettem.

Ezután már csak a gyors pakolás maradt, majd ledőltünk aludni egy keveset, hiszen hajnali 2 órakor már indult is a taxink ki a kutaiszi reptérre.

Mit tanított nekünk Grúzia?

Grúzia 5 nap alatt egy olyan érzelmi és kulturális hullámvasútra ültetett fel minket, amit nehéz szavakba önteni. Megtapasztaltuk, hogy a grúz vendégszeretet roskadásig pakolt asztalokban ölt testet. Rájöttünk, hogy ez az ország még mindig az utazók egyik utolsó pénztárcabarát paradicsoma, ahol fillérekből lehet felejthetetlen élményeket szerezni. Ha nyitott szívvel érkezel, olyan őszinte és felejthetetlen kalandot kapsz cserébe, ami után garantáltan visszavágysz majd. Mi biztosan visszatérünk még.

Így közlekedj Grúziában

Ha Grúziába készülsz, az első és legfontosabb dolog, amit el kell engedned, az az európai értelemben vett, kiszámítható közlekedési morál. Itt a vezetés nem szabálykövetés, hanem egyfajta non-stop kommunikáció és művészet.

Városok közötti logisztika – Busz, vonat és a helyi erők

Amikor nagyobb távolságokat akarsz megtenni (például a Kutaiszi–Tbiliszi–Batumi háromszögben), alapvetően négy opciód van:

1. A vonat: A legkényelmesebb és legbiztonságosabb megoldás. A Batumi és Tbiliszi között közlekedő modern, emeletes Stadler vonatok teljesen rendben vannak. A jegyeket viszont árdemes legalább 2 héttel előre megvenni a railway.ge vagy a tkt.ge oldalon (útlevél/személyi kell hozzá!), mert pikk-pakk elfogynak.
2. A távolsági busz (CityBus): Mi Tbilisziből Kutaiszibe ezzel jöttünk vissza. Fix menetrend, tágas, tiszta, van csomagtartója és klimatizált. Bónuszként még egy üdítőt és egy croissant is kapsz ingyen a buszon.
3. A marshrutka: A helyi iránytaxik/kisbuszok. Olcsók (20 GEL körül), mindenhova elmennek, de nincs fix menetrend (akkor indulnak, ha megtelnek).
4. A távolsági taxi: Ha négyen vagytok, mint mi, a Bolt taxi legkényelmesebb opció. Mi Kutaisziből (Tskaltubóból) egyenesen Batumiba mentünk vele (130 km). Háztól házig visz, és a 135 laris (kb. 15 600 Ft) végösszeg négyfelé osztva konkrétan olcsóbb volt, mintha buszoztunk vagy vonatoztunk volna.

Hogyan működik a grúz taxizás?

Grúziában több taxialkalmazás is versenyez (a Bolt, az orosz hátterű Yandex Go, és a kisebb városokban működő Maxim), mi minden esetben a Bolt-ot használtuk. Leírások szerint ez a legmegbízhatóbb, jól karbantartott autókkal rendelkező lehetőség. A Yandex Go valamivel olcsóbb, viszont a járművekről nincs túl jó vélemény. A sofőrök csak Grúzul beszélnek szinte kivétel nélkül, de nincs is szükség beszélgetésre. Beszállsz és szó nélkül visz ahova kérted.

A működése végtelenül egyszerű. Letöltöd az appot még itthon, hozzákötöd a bankkártyádat, és Grúziában már csak bepötyögöd a célt. Az app azonnal mutatja a fix árat lari-ban, amit a fuvar végén automatikusan leemel a kártyádról. Nincs készpénzezés, nincs „elfelejtettem visszaadni a váltópénzt”, és nem kell a helyi hiénákkal alkudoznod. A kocsik szinte mindig 5 percen belül ott vannak. A fuvar végén ha szeretnél borravalót adni, azt is az appban teheted meg.

Tipp: Amikor landol egy repülő (Kutaisziben) vagy befut egy vonat (Tbilisziben), az egyszerre kiáramló tömeg miatt a Bolt algoritmusa azonnal megemeli az árakat (dinamikus árazás). Ne ess pánikba! Intézd el nyugodtan a SIM-kártyát, a pénzváltást, várj 20-30 percet, és amint elszivárog a tömeg, az árak visszaesnek a normál, filléres szintre.

Gyalogos közlekedés

Eszedbe se jusson úgy lelépni a zebrára, hogy azt hiszed, elsőbbséged van. Nem fognak megállni. A helyi autósok akkor engednek át – ha úgy tartja kedvük –, hogy menet közben kirakják az elakadásjelzőt (vészvillogót), ezzel jelezve a mögöttük száguldóknak, hogy „figyi, most lefékezek egy gyalogos miatt, ne gyere belém”. Ha ezt a villogást látod, akkor indulhatsz meg óvatosan. Amúgy a legjobb taktika, hogy várd meg, amíg egy helyi elindul át a hatsávos úton a kocsik között, és szorosan tapadj rá 🙂
A gyalogos navigációban a Google Maps applikáció teljesen jól működött. Ha nincs Interneted, töltsd le offline használatra a térképet még itthon.

Be- és kijutás a Kutaiszi reptérről

A Wizz Air gépek a Kutaiszi Nemzetközi Repülőtéren landolnak, ami kb. 20 km-re van Kutaiszi központjától. A bejutásra az alábbi módszerek vannak:

• Busz / Shuttle (Georgian Bus, Omnibus): Közvetlenül a repülőtér érkezési csarnokában vannak a pultjaik. A menetrendjük fixen a Wizz Air járatokhoz van igazítva (ha késik a gép, megvárják). Nemcsak Kutaiszibe, de egyenesen Tbiliszibe vagy Batumiba is visznek.
• Vonat: Nemrég adták át a repülőtér saját vasútállomását (Kopitnari), ahonnan közvetlen vonatok mennek Tbiliszibe (kb. 3,5 óra, 33-71 GEL osztálytól függően). Ha a menetrend passzol a gépedhez, szuper opció.
• Bolt Taxi: Mi a megérkezéskor a fent leírt „kivárós” taktikával hívtunk Boltot, ami egyenesen Tskaltubóba vitt minket 33 lariért (4000 Ft). A hazajövetelnél pedig a hajnali 2-es induláshoz szintén az appon rendeltünk kocsit Kutaiszi belvárosából.

Helyi buszok a városokban

Ha a nagyobb városokon (Tbiliszi, Batumi, Kutaiszi) belül akarsz mozogni, a sárga vagy kék színű helyi buszok és modern mikrobuszok filléres opciót jelentenek. A jegy ára elenyésző (általában 0.5–1 GEL között mozog), és Tbilisziben például kártyával vagy a Metromoney utazási kártyával is lehet fizetni.

Bár a hálózat meglepően jó, mégis azt mondom, hogy sokkal egyszerűbb és stresszmentesebb a taxi. Mivel a taxizás Grúziában elképesztően olcsó – egy városon belüli fuvar ritkán kerül többe 5-8 larinál (600–1000 forintnál) –, négy emberre leosztva a buszjegy áráért kapsz egy privát sofőrt. Nem kell a menetrendeket böngészni, sem a tömegben nyomorogni, a Bolt egyből oda visz, ahova kell.

Autóbérlés

Sokan fontolgatják, hogy autót bérelnek Grúziában. Ha emellett döntesz, van néhány dolog, amire fel kell készülnöd. A nemzetközi multik mellett rengeteg a helyi bérlős cég (például a LocalRent platformon), ahol kaució nélkül, készpénzért is hozzád vágnak egy autót. De a neheze csak ezután jön.

A grúz utakon a sávok, a záróvonalak és a közlekedési táblák leginkább csak tájékoztató jellegű ajánlások. Ha van egy kétsávos út, abból a grúzok gond nélkül csinálnak hármat, ha a szükség úgy kívánja. A hegyi utakon (főleg Kutaiszi és a kanyonok felé, vagy északon a Kaukázusban) a kátyúk és a hirtelen omlások mellett a legnagyobb veszélyt a tehenek és malacok jelentik. A jószágok szentként és teljes nyugalommal dekkolnak az aszfalton a beláthatatlan hajtűkanyarok közepén, a sofőrök pedig centikkel rántják el mellettük a kormányt 90 km/h-s tempónál. Ha nem vagy rutinos, észak-olasz vagy balkáni stílushoz szokott, jég hátán is megélő sofőr, inkább engedd el az autóbérlést.

A grúz közlekedési morál esszenciája

A grúz sofőrök nem agresszívek, inkább csak… bátrak és végtelenül türelmetlenek. A duda náluk nem a düh kifejezése, hanem egy komplett nyelv.

• Ha rövidet dudál: „Szia, itt vagyok a holtteredben, ne húzd rám a kormányt!”
• Ha hosszabbat dudál: „Épp előzlek a beláthatatlan kanyarban a záróvonalon, figyelj rám!”
• Ha villog: „Érkezem mögéd 140-nel, takarodj az utamból!”

A legszebb az egészben, hogy valami fura kaukázusi mágia folytán ez a kaotikus, folyamatosan centizgető és dudáló rendszer mégis működik. Az út során egyszer sem láttunk balesetet, mert bár mindenki szabálytalanul vezet, mindenki számít arra, hogy a másik is szabálytalan lesz, így elképesztő reflexekkel korrigálnak.

Étel, ital, gasztronómia

Ha van ország, ahova már önmagában a kaják miatt megéri kirepülni, az Grúzia. A grúz konyha nem a diétáról szól. Egy igazi grúz lakoma – a szupra (supra) – nem egyszerűen egy étkezés, hanem egy társadalmi esemény, ahol az asztalnak roskadoznia kell a tálaktól. Íme azok a nemzeti ételek, italok és édességek, amiket bűn lenne kihagyni.

A Hinkali és Hacsapuri

Ez az a két étel, amivel lépten-nyomon találkozni fogsz.

• Hinkali (Khinkali): A grúzok nemzeti büszkesége. Ez egy tésztabatyu, amit leggyakrabban fűszeres darált hússal (marha, sertés vagy bárány), hagymával, korianderrel és chili-vel töltenek meg (de létezik gombás és sajtos verzió is).
  • Hogyan együk? A hinkalit szigorúan kézzel esszük. Megfogod a batyu kemény, tésztás szárát (a „kalapját”), fejjel lefelé fordítod, harapsz rá egy apró lyukat, és óvatosan kiszürcsölöd a belsejében lévő forró, fűszeres húslevest. Ha a leves megvan, jöhet a többi. A kemény tésztaszárat nem szokás megenni, ezt a tányér szélére gyűjtik.
• Hacsapuri (Khachapuri): Nemes egyszerűséggel grúz sajtos kenyér, de ez a megnevezés sértés arra a csodára, amit kapsz. Régiónként változik a formája, de a két leghíresebb:
  • Imereti hacsapuri: Lapos, kerek tészta, aminek a belseje van telepakolva sós, nyúlós helyi sajttal (szulguni). Olyan, mint egy zárt sajtos pizza.
  • Adzsár (Adjaruli) hacsapuri: Batumiban és Adzsáriában kötelező! Egy kelt tésztából gyúrt hajó, aminek a közepén egy komplett tó úszik olvasztott sajtból, vajból, és a tetejére rácsapnak egy nyers tojássárgáját. Fogyasztás előtt a tészta szélét letörve az egészet össze kell keverni a hajó belsejében egy sűrű, krémes masszává, és ebbe tunkolod a kenyérdarabkákat. Brutális szénhidrát- és kalóriabomba.

A Churchkhela

Grúzia leghíresebb édessége, amivel tele vannak a piacok és az útmenti árusok pultjai, és amit a GetYourGuide-túránkon mi magunk is elkészíthettünk. Úgy néz ki, mint egy fura, színes gyertya vagy kolbász. Valójában egy fonalra felfűzött dió- vagy mogyorósor, amit a tatara nevű, liszttel sűrített, forró szőlőmust-masszába mártanak, majd hagyják megszáradni. Az eredmény egy rágós, laktató, természetes édesség. Nem túl édes, de energiabombának tökéletes a hegyi túrák során.

A bor hazája és a folyékony tűz

Grúzia nemcsak a vendégszeretetéről, hanem a boráról is híres. A régészeti leletek bizonyítják, hogy itt már 8000 éve készítenek bort, így Grúzia a bor bölcsője.

• A grúz bor: A grúzok a mai napig használják az UNESCO világörökség részét képező hagyományos eljárást. A bort nem hordókban, hanem hatalmas, tojásdad alakú agyagedényekben – kvevrikben – érlelik, amiket a földbe ásnak le. A szőlőt a héjával, szárával és magjával együtt (ezt hívják chacha-nak) pakolják be az edénybe hónapokra. Ennek köszönhetően a grúz fehérborok sötétek, mély borostyán (vagy narancs) színűek, és elképesztően karakteres ízük van. A vörösborok közül a félédes Kindzmarauli vagy a száraz Saperavi igazi legenda.
• Csacsa (Chacha): A grúz folyékony tűz, a helyi törkölypálinka. A borkészítés után megmaradt törkölyből párolják le, és a házi verziók alkoholtartalma simán eléri az 50-60%-ot. A helyiek szerint minden betegségre és a gyomorrontásra is ez a legjobb gyógyszer.

Költségek és pénzügyek

Grúzia még mindig az egyik legjobb ár-érték arányú úti cél, de pénzügyi szempontból van néhány sajátossága, amire érdemes felkészülni. Az ország hivatalos pénzneme a grúz lari (GEL).

1 GEL jelenleg (2026. június) nagyjából 118 forintot ér. Ezzel a szorzóval kalkuláljatok, ha a kinti árakat nézitek.

Készpénz vagy Kártya?

Ahol kötelező a kártya: A Bolt taxihoz (így a legegyszerűbb, nincs trükközés a váltópénzzel), a nagyobb hotelekben és a vonatjegyek online vásárlásakor.

Ahol kötelező a készpénz (lari): A kanyonnál a terepjárós fuvarra, a piacokon, a kisebb útszéli árusoknál a churckhelára, néhány belépőre. Mindig legyen nálatok készpénz.

Pénzváltás és ATM-ek

Ha készpénzt szeretnétek, két opciótok van:

1. Pénzváltás: A reptéren három váltó is üzemel, a gépek érkezéséhez igazítva. Az árfolyamok meglepően korrektek, alig térnek el a városiaktól (bár bent a belvárosban kifoghattok egy hajszállal jobb ajánlatot is). Ha eurót vagy dollárt hoztok magatokkal, itt bátran átválthatjátok a kezdőtőkét.
2. Készpénzfelvétel automatából (ATM): Én a Revolut kártyámat használtam, de a sima bankkártyáról is működik. A grúz bankautomaták többsége tranzakciónként 5 és 15 GEL (kb. 600–1800 Ft) közötti fix kezelési költséget akarnak ráverni az emberre. Egy kivételt találtunk, a Cartu Bank automatáját a reptéren, ami teljesen díjmentesen adott ki lari-t.

Pontosan mennyi az annyi?

Hogy lássátok, íme egy tételes lista arról, hogy mi mennyit költöttünk az 5 napos kalandunk során fejenként, kategóriákra bontva:

Kategória / Tétel	Összeg (Ft / fő)
Szállások
Legends Hotel Tskaltubo (2 éjszaka reggelivel)	28 761 Ft
Batumi apartman (1 éjszaka)	2 950 Ft
Hotel Kolorit Tbilisi (1 éjszaka reggelivel)	8 320 Ft
Kutaiszi apartman (2 éjszaka)	7 228 Ft
Közlekedés és Túrák
Repülőjegy (Wizz Air oda-vissza)	29 820 Ft
CityBus távolsági busz (Tbiliszi – Kutaiszi)	3 600 Ft
Vonatjegy (Batumi – Tbiliszi)	4 380 Ft
Bolt taxi (Összesen 12 alkalom, benne egy 130 km-es úttal)	8 083 Ft
Egész napos szervezett GetYourGuide túra	10 170 Ft
4×4-es terepjárós transzfer (Okatse-kanyon), csak kp.	1 770 Ft
Programok és Belépők
Batumii Botanikus Kert belépő, csak kp.	2 950 Ft
Martvili-kanyon belépő	4 720 Ft
Prométheusz-barlang belépő	4 720 Ft
Okatse-kanyon belépő	3 540 Ft
Egyebek
Turist SIM (MAGTI)	3540 Ft
Tbiliszi libegő + kártyadíj	472 Ft
Mtatsminda sikló (Funicular) retúr + kártyadíj	2 950 Ft
Csomagmegőrző (Tbilisi Check In Hotel)	1 180 Ft
Étkezések (Három alkalommal étteremben)	5 500 Ft

Az egész 5 napos, elképesztően sűrű és élménydús grúziai kalandunk szállásokkal, repülővel, rengeteg taxizással, privát túrával és belépőkkel együtt kerekítve mindössze kb. 135 000 Ft-ból jött ki fejenként, ami európai viszonylatban szinte verhetetlen ár-érték arány.

Hogyan hozhatod ki még ennél is olcsóbban?

Bár a mi 135 000 forintos fejenkénti büdzsénk európai szemmel nézve is elképesztően baráti egy 5 napos, repülős, non-stop utazgatós nyaralásért, Grúzia az az ország, ahol a költéseket még ennél is lejjebb lehet szorítani. Ha szűkebb a költségvetésed, vagy egyszerűen szereted a végletekig optimalizálni a kiadásokat, az alábbi pontokon tudsz a legtöbbet fogni:

1. A luxusszállók helyett válaszd a helyi vendégházakat!

A mi büdzsénk legnagyobb tétele a tskaltubói Legends Hotel volt (közel 29 000 Ft/fő a két éjszakára). Ez egy gyönyörű, patinás ex-szovjet hotel volt, ami megérte a pénzét, de ha spórolni akarsz, ezt azonnal felejtsd el. Tskaltubóban rengeteg helyi család üzemeltet úgynevezett guesthouse-okat (vendégházakat), vagy kiadó privát apartmanokat. Ha egy ilyet foglalsz a Bookingon, a szállásköltséged máris a töredékére, éjszakánként akár 3000–4000 forintra csökken fejenként – és a grúz nénik vendégszeretete (meg a házi reggeli) itt is garantált.

2. Taxi helyett ülj fel a marsrutkára!

Bár mi imádtuk a Boltot a kényelme és az olcsósága miatt, ha egyedül vagy ketten utazol, a taxi már nem oszlik négyfelé. Ilyenkor a távolsági közlekedésre a legolcsóbb alternatíva a marsrutka (helyi kisbusz). Amíg a mi 130 km-es Bolt taxink Tskaltubóból Batumiba kb. 15 600 Ft volt (ami négyfelé osztva szuper, de egyben sok), addig ugyanezt az utat vagy a Kutaiszi–Tbiliszi távot egy marsrutkával megúszhatod fixen 15–20 lari (kb. 1800–2400 Ft) közötti összegből fejenként.

3. Szervezett túra helyett egyéni szervezés

A GetYourGuide-os egész napos túránk (10 170 Ft/fő) rendkívül kényelmes volt, mert a kisbusz jött értünk, hozott-vitt minket a kanyonok és a barlang között. Ha viszont ezt is magatoknak szervezitek meg – például helyi menetrend szerinti buszokkal és a kanyonok bejáratánál várakozó taxisokkal külön-külön alkudozva –, akkor a fix túradíj jelentős részét meg lehet spórolni, még ha ez több szervezést és időt is igényel.

Ha a fenti tippeket megfogadod, a mi 135 000 forintos utunkat simán ki lehet hozni 100 000 Ft alatt is, mindennel együtt.

Az utazás adatai

• Utazás ideje: 2026.05.14 – 05.20 (7 nap / 6 éj), 3 nap szabadság
• Utazás módja: repülő – Wizz Air, Budapest (BUD) → Kutaisi (KUT) → Budapest (BUD)
• Utazás jellege: városnézés, kirándulás, túra
• Utasok száma: 4fő
• Beutazási feltételek: A belépés történhet érvényes útlevéllel (ennek a belépéstől számítva még legalább 6 hónapig érvényesnek kell lennie), vagy új típusú, biometrikus személyazonosító igazolvánnyal is (ideiglenes személyivel nem!). A Georgiai Külügyminisztérium tájékoztatása alapján 2026. január 1- jétől minden turista számára kötelező az érvényes egészség- és balesetbiztosítás. A biztosításnak fizikai vagy elektronikus formában rendelkezésre kell állnia, grúz vagy angol nyelven. Elfogadottak a georgiai vagy külföldi biztosítók által kiállított kötvények. A biztosítási fedezet összege nem lehet kevesebb, mint 30 000 georgiai lari (ez kb. 10 000 eurónak vagy 4 millió forintnak felel meg). A kötvénynek tartalmaznia kell többek között: a szerződő feleket, a biztosított területet, a biztosítás tárgyát, a fedezet időtartamát, a biztosított kockázatokat, a biztosítási összeget és díjat. A biztosításnak a teljes tartózkodási időre – az érkezés és távozás napját is beleértve – érvényesnek kell lennie. Tőlünk Kutaiszben a kutya se kérte, de állítólag Tbilisziben, vagy nem Magyrországról érkezve a kiindulási reptéren kér(het)ik.
• Időeltolódás: Grúziában az időeltolódás a magyarországi időhöz képest +2 óra a nyári időszámítás alatt, és +3 óra a téli időszámítás idején.
• Konnektor típusa: Grúziában szerencsére egyáltalán nem kell átalakítókkal vagy adapterekkel bajlódni, ugyanis pontosan ugyanazokat a csatlakozókat és feszültséget használják, mint itthon Magyarországon.
• Ivóvíz: Grúziában az ivóvíz minősége helyszíntől függően elég változó, de általánosságban elmondható, hogy a nagyobb városokban és a hegyvidéki területeken a csapvíz biztonságos és iható, bár a turisták érzékenyebb gyomrának okozhat meglepetéseket. Batumi környékén inkább az ásványvíz javasolt, melyet fillérekért beszerezhetsz minden sarkon.